Előre bocsátom, hogy teljesen laikus vagyok a témában, a metál-zene-ipar tollforgatóinak argóját pedig végképp nem beszélem. De hallok, amit hallok. Az alábbi sorokat egy barátomnak írtam a minap, mikor az új albumról beszélgettünk és ő feltette a kérdést: “Milyen? Hogy hangzik?” Belőlem pedig elkezdett dőlni a szó.

Tehát ezt írtam vissza a barátomnak, mikor a véleményemet kérdezte a Beyond The Red Mirror albumról :

“…úgy hangzik, hogy van egy nagyon erőteljes zenei alap: eleve a dalok ritmusa nagyon komplikált, feszített, de szépen ki van egyensúlyozva a pihentetőbb számokkal, részekkel, így nem lesz az ember az album végére idegbeteg. A dobos (Frederik) egy vérprofi srác, remekül teremti meg az egész zene ritmikai alapját.

Erre jönnek a gitárok: ehhez én nem igazán értek, de akinek van füle, az hallja, hogy jó. Külön szokták dicsérni a szólógitáros André Olbrich ízlését a gitár hangszínének kiválasztásában. Mert ezt is elektromosan kalibrálják és nem is minden húrfajta megfelelő ahhoz, amit éppen játszani akar stb. A különböző számok felvételéhez különböző húrokat használ André általában. A másik gitárost Marcusnak hívják, de annyira egybemosódik, amit játszanak, hogy róla igazából nem tudok mit mondani…

Ott van még a basszer meg a billentyűs: ők nem hivatalos BG-tagok, bár profi zenészek szintén. Ezen az albumon engem annyira nem ütöttek meg a “zongorás” részek, mint az előzőn, nem építettek erre a hangszerre most olyan sokat. A basszus témák viszont jobban érvényesülnek, mint eddig bármikor (sok rész van magyarán, amikor kifejezetten hallatszik a bassz.gitár), talán azért, mert most sikerült szert tenniük egy zsír új basszerre (a neve Barend Courbois egyébként).

Az ének a szokásos, és az alatti és afölötti: tehát szokásos abban az értelemben, hogy olyan feszített, meg tudatos, meg nagyon sok hangszín megjelenik és “mesél” az egész (a párom ezt egyszer úgy mondta, Hansi hangja “olyan, mintha viharba mézet csepegtetnének” ). A szokásos fölötti, abban az értelemben, hogy Hansi, mint minden újabb albumon, most is fölül tudott emelkedni korábbi vokális fejlettségi szintjén. Lassan 30 éve fejlődik elég durván progresszíven, gondolhatod már hol tart..

De csalódást is okozott most, mert hiába a minden eddiginél tökéletesebb és erőteljesebb és zeneileg teljesen hibátlan vokál – valamit nem tett oda. Valami hiányzik, ami az eddigi albumokon ott volt, bármikor, bármit adott ki. A “lelke”, érted? Úgy énekelt a Red Mirror előtti albumokon, mintha kb. az élete múlna rajta. EZ hiányzik most, és ennek a hiányát nem tudja elfedni a már-már túlzásba hajló technikai tökéletesség sem. Egy gyönyörűen kivitelezett műalkotást látok-hallok, de ez… aztán nem fogja a tengelyéből kimozdítani az univerzumot, mint az eddigi munkái.

Szóval számomra eddig az egész albumot a zene viszi, nem elsősorban az ének. Még további munkatársakat is meg kell említenünk: a technikusokat, stúdiósokat, a keverőpultnál görnyedő, szintén igen tehetséges Charlie Bauerfeind producert. Különösen a legelső számnál éreztem, milyen harmonikusan van a több száz(!) zenei-/vokálsáv egymásra keverve és mennyi-mennyi finoman eldolgozott váltás van közöttük egy számon belül!…

Hansiéknak régóta szokásuk, hogy a gitár- és énektémákat nagyon-nagyon sokszor veszik fel (akár ugyanazt a dallamot, vagy kb. ugyanazt, kis eltérésekkel) és az egészet egymásra pakolják. Brutálisan tömény hangzást eredményez, amiben ha figyelsz, mindig fogsz hallani valami újat. És ehhez még gondolj hozzá 2 db nagyzenekart (2×55-60 ember), egyik Prága, másik Budapest városából és 3 komplett kórust (Prága, Boston, Budapest) és ezek szólamait…..

Lehet sok rosszat mondani az új albumra és mondanak is (ízlés dolga), de hogy káoszba fulladt volna a többezer zenei réteg alatt, azt nem. Tényleg nem. Elsőre talán nehéz megtalálni azt a “fonalat”, amitől az egész zene érthetővé válik, de az album minden hallgatással egyre többet “ad ki” magából az odafigyelő fül számára.”